A Vespa nem robogó. A puszta véletlen és a gyártó nagylelkűségének műve, hogy még ma is kerekei vannak és nem lett belőle időközben törölgetni és fogdosni való szobadísz. A közlekedési funkció elhanyagolható kunszt ahhoz képest, amit a Piaggio-konszern örökké népszerű márkája nyújt a léleknek. Az első vespázás valódi beavatás. Olyan, mint egy nagy lelki vihar. Ezért is veszélyes közelebbi kapcsolatba kerülni a jólét olasz kellékével. Ha egyszer beszippant, nincs menekvés.
Aki eljut odáig, hogy bérletet váltson egy olyan jó arányérzékkel megtervezett retro robogóra, mint az LX50, később nem is érti majd, miért használt korábban mást a városi közlekedéshez. A gond csak az, hogy a vásárlásra a többség soha nem szánja rá magát. Azokra gondolok, akiket érdekelnek a teljesítmény vagy éppen a vételár földhözragadt szempontjai. Na, ez utóbbi az, amiben a Vespák rendre alulmaradnak. Nem titok, hogy a Piaggio-csoport nemcsak megmentette az acéldarazsakat a kipusztulástól, de az utóbbi években mindegyikbe olyan motort szerel, amelyet a sokkal olcsóbb és egyszerűbb gépeiben is megtalálhatunk. Vagyis aki alulról kezdi vizsgálgatni kortárs kétütemű Vespát, az alighanem Piaggio Zipet vesz végül, mondván, a két gép menet közben szinte egy és ugyanaz.
Akik viszont belevágnak a kalandba, örülhetnek ennek, mert a teljesen hagyományos, levegőhűtésű blokk éppen elég erős a százkilós Vespa lendületes mozgatásához. Ha minden fojtást eltávolítanánk, biztosan megbirkózna a kétszemélyes használattal, illetve nagyobb végsebességre lenne képes. Érdemes elgondolkodni a rendszámosításon.
Mindez semmiség, ha az ember az első együtt töltött nap után úgy érzi, élete legjobb döntését hozta meg, amikor a kis piros gép mellett döntött. A néhány műanyag burkolatot leszámítva még ma is acélkasztnis Vespa hatalmas fityisz a Távol-Kelet felé, ahonnan százezrével jönnek a célszerű gépek, köztük vagy egy tucatnyi hasonmás.
Ha a kis LX árnyékban ácsorog, tapintása hűvössé válik, a napon felhevül. Amikor hozzáérünk, megnyugtatóan masszívnak érezzük. Eséskor nem törik, hanem horpad. Ezt a minőségérzetet a hüvelykujjal nyomkodható plasztik rokonai soha nem képesek felülmúlni.
Az első kereket a szokásos hidraulikus teleszkópok helyett klasszikus lengő mechanizmus vezeti, akkora krómos rugóstaggal az oldalán, ami elfér egy nadrágzsebben. A féloldalt rögzített könnyűfém felni tizenegy colos átmérője ma már nagyon kicsinek számít, hátul még egy mérettel kisebb is a kerék. Az ég óvja a vespást az igazán rossz állapotú utaktól – jajdulunk fel néha, pedig a gyakorlatban alig rakoncátlankodik az apró gép, ha a város kevésbé fejlett vidékein némi odafigyeléssel húzunk át vele.
Egy modern Vespa amúgyis nagypolgári kellék. Kellemesen lelakott példányai elválaszthatatlanok az olasz nagyvárosok utcaképétől és mi tagadás, a budapesti Andrássy út is egészen jól áll a Vespa LX50-nek. Délidőben, amikor jólöltözött járókelők lepik el a járdákat, érezhetjük, milyen sokan cserélnének velünk.
A kényelmes nyeregben ücsörögve láthatjuk, ahogy a dugóba ragadt autósok szintén egytől egyig irigyelnek. Elismerően méregetnek a járdán bandukoló fültágítós srácok és még a nyugdíjasoknak is mond valamit a gömbölyű fenekű, nagy tükröket viselő robogó.
Összegzés:
mint mondtam, a Vespa nem jármű, így nem is használati tárgyként nézegetjük, amikor végül leparkolunk valahol. Otthagyni fájdalmasan nehéz, és érdemes élni a gyárilag felszerelt rögzítő horgony előnyeivel, ha viszont akarjuk látni. Percekig nem szabadulunk a nagyszerű érzéstől: mi érkeztünk vele. Növekszik a bámészkodók tábora, ettől kicsit féltékenyek leszünk, hiszen a Vespa a vespásnak biztosan több mint robogó. Egész nap tapogatná, mutogatná, akinek csak lehet, a lényeg hogy együtt tölthesse vele az időt. Pont olyan, mint egy szerelem.